Ma reggel arra ébredtem, hogy a szolgálóm széles mosollyal arcán áll az ágyam mellett. Mikor riadtan megkérdeztem tőle, hogy min mosolyog annyira, csak sejtelmesen ennyit mondott:
- Atyád, a Király, a trónterembe hívat, amint felébredtél!
- Reggelizni sem reggelizhetek? - erre persze már nem kaptam választ, a szolgáló izgalmában a mondat felénél sarkon fordult, hogy legszebb ruhám előkészítse. Kapkodva adta rám, és fésült meg, majd szinte húzott maga után a trónterem felé. ~Túl izgatott...~ gondoltam magamban ~Át kellene tenni az istállóba!~ ráztam meg végül fejemet óvatosan, nehogy az össze-vissza feltűzött tincseket tartó csatok feladják életüket, és hajam úgy álljon mint egy scorpicore sörénye.
A trónteremben már a miniszterek, tanácsosok, és az összes katonai tiszt tömeget alkotva állt nekem sorfalat, míg atyám trónjához nem értem.
- Lyonne! - állt fel a király, karjait szélesre tárva, melynél szélesebb csak az arcán lévő mosoly volt.
- Jó reggelt, Atyám! - köszöntöttem hangosan, hogy a gyomrom korgását elnyomjam.
- Remélem tudod, hogy ez a nap igen különleges... - ült vissza trónjára, nagyot sóhajtva a büszkeségtől: - Eljött a nap, amire régóta vártunk!
Óvatosan köszörültem meg a torkom, picit közelebb hajoltam, mert bár tudtam hogy illene tudnom miről beszél a Király, de nekem mégsem volt világos a feladat.
- Ellenséget vagy férjet kellene hajkurásznom? - vakartam meg közben zavaromban tarkóm.
- Nem sokáig marad itthon, Hercegnő, igaz? - tette fel a kérdést egyik Fővarázsló, aki egyben mentorom is volt. Hiszen, ha valaki előkelőségnek számított a Toronyban, annak illett valamit konyítania a mágiához.
A nyugati szárny aulájában álltunk egymással szemben, így tanított ennek a mágia alapjaira.
- Nem bizony... Holnap már indulok körbe Torony falvaiba, katonákat toborozni...
- Katonák kellenek egy férj találásához? - ráncolta össze ősz szemöldökét a vörös köpenyes férfi. Keserűen elhúztam a számat, s megráztam fejemet.
- Atyám téved, ha azt gondolja hogy nőként nem tudok egy sikeres világhódítást véghez vinni... Ő ragaszkodik egy férfi hadvezérhez... - kiegyenesedtem korábbi testtartásomból, és legyintettem egyet: - Ő olyan maradi...! - mondtam végül.
- Hát, Hercegnő, remélem tudod, hogy én mindig boldogan követlek! - mosolyodott el végül: - Ráadásul ismerek még pár fővarázslót és varázslót, akik szintén szívesen csatlakoznának hozzád!
Még a nap folyamán kérettem egy női páncélt magamnak. Mikor a szolgálót egy aprócska ládával tért vissza, izgatottan pislogtam még az ajtó felé, hogy ez minden bizonnyal csak az egyik darabja. Tévedtem. Az aprócska ládában volt a "páncél"; egy karvédő, egy csak a melleket takaró "páncél", egy egész lábas páncélozott csizma, és egy szoknya, amit az ember valójában csak mókázásból nevez annak. Kérdőn néztem a szolgálóra.
- És a többi része? - tette fel a kérdést. Nem mertem elhinni, hogy valóban csak ennyiből áll egy női páncél, de már legalább értettem, hogy miért nem láttam még senkit sem ezt viselni, illetve atyám is miért volt az ellen hogy egy Ilyenben vezessek egy hadsereget.
- Ennyi az egész, Hercegnő... - mondta kicsit zavartan a szolgáló.
- Ennyi?! - tettem fel hüledezve a kérdést, mert nem mertem elhinni: - De hát ez nem véd semmit sem!
A szolgáló kissé kétségbeesetten vakarta meg a fülét. Látszólag őt annyira nem lepte meg, hogy ennyi egy női páncél.
- De... legalább eltereli a férfiak figyelmét a csatában! - mondta végül: - Az állítólag igen nagy előny, ha az ellenfél nem tud koncentrálni, Hercegnő...
Nagyot sóhajtottam, egyebet nem tehettem, kénytelen voltam kiegyezni abban, hogy bizony, egy női páncél épp csak eltakarja az eltakarandó részeket. ~Valami melegítő-mágia nem ártana majd az útra...~ sóhajtottam, majd eszembe jutott:
- Egy harci köpeny sem ártana, nem igaz? - az legalább nem csak melegít, hanem takar is még pluszba valamennyit...
Hiába, rá kell jönnöm, hogy nem egyszerű manapság női hadvezérnek lenni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése